A harmadik évünk a megszokottnál is eseménydúsabban telt, mint minden kilencedikes osztálynak nekünk is túl kellett élni a Nomádtábort, ami nem is volt annyira egyszerű feladat, de erről majd később. Természetesen a Nomádtáborért való cidrizésen kívül mást is csináltunk, pl. rengeteget tanultunk, na jó, iskolába jártunk, és remélhetőleg ragadt ránk más is a több réteg poron kívül, valamint szorgosan gyűjtögettük tanáraink aranyköpéseit, amiből egy nagy tucattal sikerült összeszedni, és nem utolsósorban elkészült az osztály honlapunk is (szerintem, ha így folytatjuk, túlteljesítünk önmagunkon...).
Az iskolanappal voltak problémáink – név szerint: az osztály majdnem továbbment a busszal, na meg persze voltak későink is... A Trefort napokon tovább gyarapítottuk tudásunk a különféle előadásokon, s bár az idei papírgyűjtéseken nem szerepeltünk túl fényesen, azért kivettük a részünket a sportnap megvalósításában, és mindemellett egész jól is szerepeltünk.
Osztályunk két cserediák programban is részvett: Kovács Ágnes tanárnő a Loire völgyébe vitte franciásainkat, Château Renauldba, ahol francia tudásukat gyarapíthatták, miközben megismerhették a környékbeli kastélyokat, bejárhatták Tours gyönyörű városát, és egy csodálatos napot tölthettek Párizsban (a franciákat októberre várjuk). Bogdán tanárnő a spanyolos osztálytársainknak adta meg a lehetőséget, hogy megnézhessék Spanyolországot, majd egy spanyol diákot kalauzoljanak szép hazánkban.
Azt hiszem, elérkeztünk a kilencedikes évünk fénypontjához (...): a Nomádtáborhoz. Elég emlékezetes négy napot töltöttünk Nagyvisnyónál.
Hát, már az első nap rájöttünk, hogy azok jártak jobban, akik saját sátrat hoztak, így nekik nem kellett a „Jézusom pók!”; „Úristen egy meztelen csiga!”; „Jajj, de undorító!”; „Pfú mennyi lába van!” és társaik kiáltással indítaniuk a tábort, valamint az első órát a természet hat- és többlábú csodáinak kilakoltatásával tölteni. A „konyha” rendbehozatala felelevenítette bennünk a sarazás feledhetetlen kisgyermekkori élményét, még a rőzsegyűjtés is viszonylag lelkesen ment az első negyed órában, de aztán elmúlt az újdonság mindent legyőző varázsa. A rőzseaprítás tovább bírta, nem tudom miért bizonyult érdekesebbnek, de valahogy azt jobban szerette a „nép”. Rövidre fogva az első napunk a tábor rekonstruálásával telt, pölö új vécék ásása, a „zuhanyzók” újratakarása, a lépcsők újjáépítése, stb.. Az első éjszaka eléggé hidegnek bizonyult, nem aludtunk túl jól, és gondolom ez is közrejátszott benne, hogy az igényeink alábbhagytak:
(Hétfő reggel, valamivel ébredés előtt az egyik sátorban.)
-Jézusom egy pók!
-Mekkora?
-Hát, olyan közepes!
-Akkor nem érdekel...
A második nap térképet tanultunk olvasni, a közös túrán, ami a völgyben való „leereszkedést” kivéve egész jól sikerült. A térképolvasást mondjuk nehezítette, hogy a térkép nem volt egészen naprakész, így pölö az agresszív vaddisznókat (Jól hangzik, mi? Sajnos még csak messziről se láttunk, egyet se.) elkülönítő kerítés nem mindenhol oda volt rajzolva, ahol a valóságban húzódott, ebből származott később az a kis incidens, hogy hirtelen egy kerítéssel találtuk szemben magunkat, ami elzárta az utunk a táborba. Ezért ereszkedtünk le a völgybe ami eléggé extrémre sikerült: keresztbe dőlt fákon való kúszás a völgy egyik oldaláról a másikig, derékig érő csalán, patakugrás stb.. A lényeg, hogy este nem voltak alvásnehézségeink, leszámítva, hogy még mindig iszonyú hideg volt.
A harmadik nap tanárok nélkül mentünk, és az iránytűvel próbáltunk meg összebarátkozni (ez egészen jól sikerült). Igazából semmi probléma nem volt addig, amíg az egyikünk rosszul nem lett - névszerint Bori - így a túra feléről ketten visszakísértük a sátrakhoz, ahol a túrát „megúszván” a konyhában segédkeztünk. Vacsorára több ember rosszul lett, de nem tűnt túl komolynak a helyzet.
Vacsora után viszont többen hánytak, úgyhogy valaki külső segítséghez folyamodott - felhívta a szülőket, és ez nagyon bölcs lépésnek bizonyult, annak ellenére, hogy a minket kísérő Szörényi és Kubicza tanárurat nem hatotta meg különösen az esőbe hányni kijárkáló diákok látványa, és lázításnak nevezték Lilla eme megmozdulását. A tanáraink feltételezték, hogy túl keveset ittunk és kiszáradtunk, ezért hányingercsillapítónak kálciumos vizet kaptak, akiknek szükségük volt rá – ám ezt nem sikerült túl sok ideig bent tartani... Tíz körül mindenki bevonult a sátrába – tanárok, diákok egyaránt – a segítség tizenegy után érkezett két embert vittek haza, a kocsihoz mi kísértük ki őket, a tanárok a fejüket se dugták ki a sátraikból.
A helyzet sajnos nem javult, voltak, akik már nagyon rosszul néztek ki, falfehéren, több pokróc alatt remegve bizonygatták, hogy semmi bajuk.
Sokan nem tudtak aludni, vagy, mert annyira rosszul voltak, vagy, mert a társuk volt annyira rosszul, hogy el voltak foglalva a vízhordással és a teli tálak ürítésével. Volt, aki nem ért ki a sátra elé, és volt, akit ki kellett vinni. Hajnali három körül megkaptuk az információt miszerint van hányingercsillapító a tábori gyógyszeres dobozban. Ezzel nem értünk el túl sokat, de legalább három óra pihenőt kaptunk, amíg a betegek aludtak, vagy legalábbis pihentek.
Szerdán reggel már mindenki rosszul volt, bár voltak, akik már jobban. Mindenesetre inkább visszavonulót fújt a többség, és lerendeltük a szülőket. Kb. kilencen maradtak a táborban, de másnap ők is hazajöttek busszal.(viszont állítólag ŐK legalább jól szórakoztak a falu fűtött kocsmájában)
Hát igen, csak mi vagyunk képesek ilyet csinálni. Legalábbis nem tudunk túl sok hasonló esetről. De azért a hányós-drámát leszámítva nekem tetszett a Nomádtábor, kár, hogy nem tudtuk befejezni. Majd megnézzük tizenegyedikben... (persze csak a vállalkozó szelleműek)

by Túzok

Dessytől: EZERBOCS, MUSZÁJ VOLTAM A FOGALMAZÁST AZ ÉN EMLÉKEIMMEL ÉS ÉRZELMEIMMEL IS KOMPATIBILISSÉ TENNI, ÉS BELEJAVÍTOTTAM NÉHÁNY KERESETLEN SZÓ EREJÉIG. SORRY, ÉS VIVE LA FRANCE!!!