Ezt nem kötelező olvasmány ihlette, csak úgy kipattant a fejemből, akárcsak Athéné Zeuszéból... Itt asszem nem kell a 18as korhatár, mert nincsenek benne annyira olyan dolgok... ezt most jól elmondtam :D

Félelmetesen közel ment el mellettünk a busz. Hallottam, ahogy kísérőm egy csöppet jobban megszorítja karomat. Én nem szóltam semmit, megszoktam már kedvesem aggódó érintéseit melyekkel a rideg, folyton mozgó világtól próbál meg óvni engem.

- Kisütött a Nap – közölte halkan.

Elmosolyodtam. Valóban, éreztem az arcomat melegítő lágy napsugarakat. Elképzeltem, hogyan vonhatják be ezt a szürke várost fénnyel és melegséggel.

- Hogy néz ki a templom? – kérdeztem.

Egy pillanatra lelassítottam lépteimet, érezve, hogy kedvesem is megáll egy pillanatra. Kezeit nem vette le a karomról.

- A tornyán megtörik a fény, a barna kőoszlopokon pedig mégjobban kirajzolódnak a domborművek. Két idős hölgy áll előtte, mindketten sötét ruhát viselnek és fehér a hajuk. Olyan, mintha felhők lebegnének a fejükön, elég viccesen néznek ki. Az egyik pap éppen most jön ki a kapun… az a szemüveges fickó. A szemüvege csillog a naptól.

Erre ismét mosolyognom kellett. Amikor nyolc évvel ezelőtt egy balesetben megvakultam, véget akartam vetni az életemnek. Előtte fényképezéssel foglalkoztam, így nem tudtam elképzelni az életemet színek, tájak, látvány nélkül. Azután találkoztam Jack-kel. Azt mondta, látta régen egy kiállításomat és teljesen elbűvölte az, ahogy én látom a dolgokat. Erre sírva fakadtam. S ő megvigasztalt. Elbűvölt az, hogy mennyi erő és boldogság van benne. Nem telt el sok idő, s teljesen beleszerettem. Sokáig magamnak sem mertem bevallani, de hiába tagadtam volna, szörnyen éreztem magam, valahányszor nem volt mellettem. Óvatosan és lassan közeledtem felé. Egyik nap eljött meglátogatni. Azt mondta hozott pár nagyon jó zenét, és örülne, ha meghallgatnám vele őket. Én is örültem. Még most is emlékszem a kölnije illatára, ahogy betöltötte a nappalit.

- Ott van a magnó a tévé mellett – mondtam. Hallottam, hogy feláll és oda sétál. Kellemes zene volt, könnyed, andalító muzsika, melyet öröm volt hallgatni ebben a torz, nyüzsgő világban.

- Tetszik? – kérdezte.

- Igen, nagyon szép. Őő… nem innál valamit? – kérdeztem, de máris megbántam, mert még mindig nem tudtam tökéletesen kiigazodni a saját lakásomban. Kávét sem tudtam csinálni a balesetem óta.

Talán megérezhette félelmemet, mert azt felelte:

- Nem, köszönöm. Talán majd később.

Elmosolyodtam. Pár percig kínos csend vett körül minket. Nem tudtam mit mondani, mert legszívesebben csak őt hallgattam és öleltem volna magamhoz, amíg világ a világ.

- Szép a lakásod – mondta, s én összerezzentem hangja közelségére.

- Ó… igen? Köszönöm…

- Sokat vagy itthon?

- Mostanában szinte sehol máshol nem vagyok – mondtam ki a keserű igazságot – Régen sokat jártam a várost, tudod, a fotózás miatt, meg mert szeretek itt élni. De azóta… szóval mióta elvesztettem a látásomat, azóta valahogy nem érzem magaménak az utcákat.

- Amiért már nem látod? – kérdezte.

- Igen. Azt hiszem, a látvány nélkül felszínre kerülnek a valós dolgok. Tudtad például, hogy a színház melletti kis utca tele van patkánnyal? A csatorna miatt… Érzem a bűzt, és a rágcsálók motoszkálását, valahányszor arra járok. Régen pedig a színház előkertjét fotóztam, meg a díszes ablakait. Mintha akkor lettem volna vak…

Vártam, hogy szóljon. Megnyaltam az ajkamat idegesen. Talán elment?

- Jack, itt vagy? – fordultam abba az irányba, ahol az előbb ült.

Egy pillanatig nem érkezett válasz, majd egy hang suttogott a fülembe:

- Hol máshol lennék?

Ismét összerezzentem. Nem mertem megmoccanni, csak ültem ott némán és éreztem a szívemet a torkomban.

Jack ekkor végigsimította az arcomat, majd oda hajolt és lágyan megcsókolt. Csak egy másodpercig éreztem magam kínosan, utána visszacsókoltam, s egész testemmel felé fordultam. Közben ő tovább csókolt, egyre lejjebb haladva a szájam és a nyakam mentén.

- Várj – toltam el őt egy pillanatra. Óvatosan felé nyúltam, míg el nem értem az ingjét. Ujjaimmal kitapogattam a gombokat, s lassan kigomboltam őket. Erre ő átölelt, s a kanapéra fektetett. Éreztem az illatát, a forró testét az enyémen, s hirtelen minden rossz megszűnt körülöttem. Felsóhajtottam, mikor ismét csókokkal borított el. Az egész olyan volt, mint egy álom. Egy édes, eddig elképzelhetetlen, gyönyörű álom.

Azóta az este óta együtt vagyunk. És ezt nem csak úgy értem, hogy együtt járunk; itt többről van szó. Olyan, mintha lenne egy másik felem, akivel kiegészítjük egymást. Soha nem éreztem gyengének és elveszettnek magam mellette. Ő pedig soha nem mutatta ki, hogy én bármivel is kevesebb lennék a többi embernél. Mesébe illő a mi szerelmünk. Illetve több annál! Gusztustalanul boldogok vagyunk másokhoz képest, emiatt néha el is fog a bűntudat: miért én kaptam meg a világ legszeretetreméltóbb és legkedvesebb férfiját? Ezek a gondolatok keringtek bennem, mikor megálltunk. Ő magához szorított, s alig hallhatóan megszólalt:

- Itt majd egy zebra lesz Daniel, óvatosan.