George Noel Gordon Byron

Felirat egy újfounlandi kutya síremlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghűbb barát
ki boldogan áldozza föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
ki mindenben csak az ő híve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh ember! napod gyorsan alkonyúl,
rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,
aki kiismer, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod csak képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csírádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:
Barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az itt hever.